A Görögök-homokja... Elég különösen hangzik egy ilyen földrajzi név az ország közepén. A homok még talán érthető is, de a görög? A XIX. században a terület kecskeméti görög kereskedőké volt. Hogy pontosan mit akartak vagy tudtak vele kezdeni, egyáltalán mi teremhetett volna meg ebben a több méter vastag porhomok rétegben? Ki tudja... Minden esetre ezt a helyet, vagyis Kunbaracs és Kerekegyháza határát célozta meg mai gyalogtúránk.
Nem tudom, hogy a jó időnek, vagy inkább az egzotikusan csengő névnek köszönhetően-e, de szép számú társaság gyűlt össze megint a Kollégium előtt, és rándult át ismét csak három személyautóval a szomszéd faluba. Itt egy heveny kocsmázás után, ahol mindenki megkapta a szükséges indítóanyagot, nekivágtunk Kunbaracs nyugati végének. vezetőnk itt, a térképen kívül Őfelsége, a baracsi PIROS KERESZT jelzés volt, aminek kihelyezése a kecskeméti Édoszosok munkájának köszönhető, és köszönjük is nekik!
A jelzés pedig bevezetett minket előbb egy szép borókásba, majd pedig egy errefelé még ritkábban előforduló gyertyános-tölgyesbe. Elmondhatatlanul szép volt mindkettő! A borókás nem volt különösebben dombokkal tagolt, de a bokrok hatalmasak voltak, és a közéjük keveredett, ugyancsak őshonos fehér nyárakkal együtt valami csodaszép egységet alkottak; mint valami festmény, olyan volt a táj...
A tölgyes pedig! Egy fehér hollóra nem csodálkoztunk volna ennyire rá, úgy megörültünk az Alföldön egykor hatalmas kiterjedésű, áthatolhatatlan erdőket alkotó fák felbukkanásának. Alig maradt ezekből a rengetegekből mára valami, és az egyik kis foltocska éppen itt, Kunbaracs szélén! A fák nem voltak éppen nagyon öregek, mindössze, ha 100 évesek lehettek a vénebb példányok, de olyan furcsán elágazó törzsük-ágaik voltak, hogy nem győztük kapkodni a fejünket. Az egyik, talán a környéken legidősebb fát Pista el is nevezte - nem kis részrehajlással - Szent István-fának. És mától fogva mi is így hívjuk majd, részrehajlás félretéve; inkább legyen neve, mint ne, és ha mér igen, inkább nevezzék el egy ilyen személyről, mit valaki másról...
A PIROS KERESZT hamarosan \"T\" alakban beletorkollott a PIROS SÁV jelzésbe, amely nem más, mint a tavasszal általunk végigjárandó Kiskunsági Piros túraút egy szakasza.
Egy romos tanyánál szép fényképeket csináltunk, aztán kb. fél óra elteltével kiértünk a kunadacsi országútra. ezen balra fordultunk, és néhány száz métert mentünk is keleti irányba, mígnem a 16-os kilométerkőt elhagyva, egy buszmegálló után, balra betértünk a Kunbaracsot és Kerekegyházát elválasztó határvonallal szinte teljes egészében egybeeső dűlőútra.
A határon kicsit odébb találtunk egy régi határjelet, ami ugyancsak olyan 150 éves lehet, még faragott homokkőből, aztán hamarosan egy jobbra ágazó szekérúton rövid időre letértünk az egykori csonka-tanyához és -kereszthez. Ez a föld és a feszület is egykor Nikiék családjáé volt. A tanya most másé már, de szép hátteret adott napi csoportképünkhöz, az udvarán álló kerekes kút pedig érdekes, ritkán látható csoda volt a gyerekeknek.
Visszatérve a határra, és folytatva az utat, csaknem egy óra gyaloglás várt még ránk a Bú-hegy dombjáig. Egyikünk se járt még ezen a részen, nem is tudtuk mire számítsunk valójában. Ahogy haladtunk, szenvedő feketefenyő-erdők, új telepítésű karácsonyfának való táblák váltották egymást, néhol becsempészve az összképbe némi borókás is, ki tudja, a mai napon már hányadszor.
Aztán egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy az addig jártnak tűnő út gazosabb lesz, egyenes helyett kanyargósra válik, és a sík terep dombosabba megy át. Éreztük, hogy közeledünk már a Bú-hegyhez. Nem is sokat kellett mennünk, amikor is egy kívülről egyszerűen csak bokrosabbnak látszó részt kissé hátulról kerülve felkanyarodtunk a környezetéből 10-15 méterrel kiemelkedő, de összességében mégis csak 126 méteres halomnak a tetejére... Gyönyörű helyen voltunk!
Az oldalról bokrok által védett domb tetején egy nagyobb tisztás. A tisztás szélén, az első sorban vén borókabokrok álltak, hajlott háttal, mögöttük a domb jó szellemei, az entek sorakoztak (akácok, harkályok által kivájt lukakkal oldalukon, mintha a szemeik lennének, és koronájuk a fák elszáradt, csokorban égnek meredő ágai). Mintha a Gyűrűk urában találtuk volna egy szempillantás alatt magunkat! És mindehhez még hozzá a hely különös, békét és nyugalmat árasztó kisugárzása. Táborozásra való egy hely, az biztos! És az is biztos, hogy ide még máskor is visszajövünk, sőt, ha tehetjük, itt is alszunk majd...
A dombról úttalan úton, egy ösvénynek sem nevezhető valamin jöttünk le. Lábunk alatt falevelek, fenyőtüskék szőnyege, szinte ringatott minket, annyira puha volt, és álló helyben elpusztult fák kidőlve, a földön heverve, ágaikat, törzsüket több centi vastag zöld moha nőtte be, ki tudja, hány éve már... Ezt mindenkinek legalább egyszer látnia kellene! Egy ilyen eldugott és meseszép hely, légvonalban mindössze egy kilométerre autóutaktól, civilizációtól...
Az innen a faluba visszavezető, jelzetlen, sőt helyenként járatlan úton sem unatkoztunk éppen, mert az erdő mindenhol, mindenkor, minden formában szép, de nem is annyira az aktuális látvány kötötte le a figyelmünket, sokkal inkább az élmény tartott még hatása alatt mindenkit.
A faluszéléhez közeledve, előbb a víztornyot pillantottuk meg, aztán egy jó manővernek is köszönhetően, máris a falu szélső házai között - min máson? - éppen a Petőfi Sándor utcán értünk vissza Kunbaracsra.
A kocsmában még üdítőztünk egyet, kibeszéltük a benyomásokat, érzéseket, amelyeket a mai túra keltett bennünk, aztán elindultunk haza. Ez nem a legkellemesebb aktusa egy túranapnak, de ott most sem maradhattunk - sajnos...